Héray Zsanett

Élete:

1982-ben születtem Budapesten, általános és középiskolai tanulmányaim elvégzése után 2000-ben érettségiztem. Ezt követően 2000-2004-ig a KJF idegenforgalmi és szállodai közgazdász szakán tanultam tovább, majd 2005. januárban államvizsgáztam. 2006-ban hobbyszinten kezdtem el műkörmöket készíteni, miután elvégeztem egy műkörömépítő tanfolyamot. Azóta sincs megállás, OKJ-s képzés, Szakoktató-i képzés, Mesterképzés...

Mottója:

Az életem egyik fontos mottója, ami a tanulóimnak is egy „útravaló": A lehetetlen csupán egy nagy szó, mellyel a kisemberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változásra. A lehetetlen nem tény, hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás, hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség, múló pillanat. Lehetetlen nem létezik."

Mestermunkájáról:

Elkészítési idő: szöveg - kb 2óra, képek - hetekig fényképezve
Az egészet összeállítani (ragasztgatni, összeválogatni, szövegezni, díszíteni ) kb 2 teljes nap

„.... Eljött a január vége - én közben e-maileztem a kintiekkel, hogy már rajta vagyok az ügyön és addig ők is kezdjék el intézni nekem az iskolát - megcsörrent a telefonom, üzenet érkezett. A kedves hang küldött üzenetet, benne a tanfolyam kezdési időpontjával és a helyszínével. Végre!!!- gondoltam magamban, mert már nagyon vártam ezt a napot. Gyorsan visszaírtam, hogy ott leszek, nehogy kitaláljon valamit...
Az első alkalomra füzetet és tollat kellett vinni, a fránya elméleti részhez. Kissé korán érkeztem, leültem várakozni. Kis idő múlva leparkolt egy piros kocsi, nem messze tőlem, kiszállt egy szőke csaj, hosszú piros körmök, narancssárga bőrkabát, napszemüveg, magassarkú...na ez tuti a tanár, gondoltam magamban. Hát ő volt! Rám nézett, napszemüveg föltol, kérdez:
- Te a képzésre jöttél, ugye?
- Asszem!- válaszoltam, kissé meglepetten.
- Akkor segítenél?- és felnyitotta a csomagtartót. Cipekedtünk valami dolgokat befele. Nemsokára megjelent még két leányzó, akik a sorstársaim voltak. Aznap 100 oldalt jegyzeteltünk, legalábbis úgy tűnt. Tetszett, de már a gyakorlatot vártam, ugyanis a következő órára modellt kellett vinni. A tanár újfent érkezett, cipekedtünk, lepakoltunk, majd bekészültünk a gyakorlathoz. Azt hiszem míg élek nem fogom elfelejteni azt a beszólást, amit aznap - az első gyakorlati órán - kaptam. Vadul ragasztgattuk a tipeket és a buborékmentességre törekedtünk.
Vért izzadva ragasztottam életem első tipjét, persze tudtam, hát jó-jó nem tökéletes, de fentmaradt. A kedves hang azonban odajött, ránézett, majd közölte : Ez szar, szedd le!- majd továbbment.

Köszi, gondoltam magamban, ez konkrét volt! Nem esett jól ez az egyszerű és lényegre törő megfogalmazás, most már így visszagondolva, azt hiszem itt dőlt el nagyon sok minden. A büszkeségem és a bizonyítani vágyásom nem hagyhatta, hogy „leszarozzák" a munkámat és „csakazértis megcsinálom" jelszóval ragasztgattam tovább és tovább és tovább...A többi akadályt is igyekeztem remekül venni és haladtam hétről hétre előre. Az örömömet és a terveimet azonban egy rossz hír teljesen keresztülhúzta, mégpedig egy betegség. A néni - akihez mentem volna - megbetegedett és kórházba került. A család kérte, hogy egy kicsit várjak a kimenetellel, lesz-e műtét vagy sem?! Teljes bizonytalanság. Elszomorodtam. Levizsgáztam, megkaptam az oklevelet és vártam, hogy mi lesz. Két hétig tartottak a vizsgálatok, majd kiderült műteni kell és utána még fél évig szanatóriumi rehabilitáció, tehát maradok. Maradtam. Ezt a sors akarta így, én pedig elfogadtam.
Elkezdtem dolgozni, az első helyem borzasztó volt, egy budafoki fitness teremben, egy eldugott kuckóban...senki nem jött. Napról napra csak ültem. Szerencsére csak fél műszakban, mert az irodai munkám rugalmas volt és azt is tudtam folytatni. A fizetésem egy része a leadóra ment, de kitartó voltam és elszánt. Tudtam, ez egy ilyen szakma!

2 hónap múlva kaptam egy lehetőséget az akkori kozmetikusom hívott, hogy üresedés van náluk, műkörmöst keresnek, hát elmentem. Mégis egy belvárosi szalon, biztos jobban megy mint egy külvárosi fitness terem, de tévedtem. Itt is csak teltek a hónapok. Az egyetlen pozitív dolog, hogy a műszakomba, majdnem velem egyszerre került oda egy velem egykorú fodrász és kozmetikus lány is. Jól kijöttünk, de továbbra sem volt semmi említésre méltó eredmény. Nyár volt, jó idő, kiültünk a fodrász kolleganőmmel az üzlet elé és cseverésztünk. Azon tanakodtunk, mi lenne a megoldás, tudni illik az utcánkban naponta max. 20 ember haladt át és ez még annyira sem volt forgalmas, mint a fitness terem. Beszélgetésünket a kozmetikus lány érkezése szakította félbe, kezében egy „Expressz" újsággal. Talált egy helyet, forgalmas, jól megközelíthető és felújított, alacsony költségekkel. Jónak tűnt, felhívtuk, megnéztük. Döntöttünk, megyünk! Veszteni valónk nem volt. Az első idők itt sem teltek másként, de valahogy nagyobb volt az érdeklődés, főleg manikűrre, amit időközben a „kedves hang"-nál még nyári unalmamban szintén gyorstalpalón elvégeztem. Biztos kissé érthetetlen, hogyha maradtam, miért nem mentem elvégezni az OKJ-s képzést egy hivatalos bizonyítványért, de még reménykedtem, hogy hátha mehetek. Sajnos a néninek a fél éves kezelés nem volt elég, ezért kitolták további hónapokkal.
Dolgoztam, egyre többet, voltak állandó vendégeim, visszajárók, elégedettek. Boldog voltam...nagyon!!! A „kedves hang" valahogy nem tűnt ki a képből, végig támogatott, bíztatott és jó tanácsokkal látott el. Rengeteget tanulhattam tőle, amikor csak tehettem, néztem ahogy dolgozik, előadásokon, rendezvényeken, bemutatókon.
Egy nap azonban hozzám szegezett egy kérdést: - Neked volt pofád egy oklevéllel beülni dolgozni??? - a kérdés sokkolt és hirtelen csak annyit mondtam : Volt! Ezen túllendültünk. Amikor hazaértem, a fejembe ötlött, ezt mégis hogy gondolta?!
Persze tudtam, hogy az államilag elismert képzésre gondolt és csak azt szeretné, hogy fejlődjek, legyen egy bizonyítványom. Nem hagyott békén, sem ő, sem a dolog. Így hát jelentkeztem és beültem az iskolapadba. Az oktatás szerteágazóbb volt, nem csak műköröm építést és kézápolás tanultunk, hanem a gyakorlatban csatlakozott a lábápolás, valamint elméletben az orvosi ismeretek (anatómia, ortopédia, bőrgyógyászat), a munka, tűz és balesetvédelem. Jó volt újra egy osztály tagja lenni, utoljára a gimnáziumi évek alatt éreztem hasonlót. Megérte a tanulás és a vizsga izgalmai is. A szóbeli mind ötös lett, de lábápolás gyakorlatból nem voltam penge, így a pedikűr hármas miatt, a gyakorlati jegyem csak négyes lett. (Margitnak ezt azóta emlegetem, de megérdemeltem)
A vizsga utáni hetek, nyugalommal és immár kimerítő munkával teltek. Már 2 éve dolgoztam, 1 éve intenzíven. A munkahelyemen voltak a súrlódások, ugyanis az egyre jobban telítődő műszakom, irigylésre késztette leginkább a két tulajdonos lányt, akik a bérleti díjam emelésével köszönték meg az üzletbe járó sok vendéget. Azzal nyugtattam magam, hogy ilyen „kedves"kollégák illetve tulajdonosok jobb helyeken is előfordulnak. Maradtam.

A „kedves hang" ismét új ötlettel rukkolt elő. Van kedved tanítani? - kérdezte, nemsokára indul a következő szakoktatói képzés. Újabb iskola, nem tudom miért, de tetszett az ötlet. Kiskoromban mindig tanító néni szerettem volna lenni, úgyhogy bevállaltam. - Nyár elején indítom, majd szólok! - jött az információ. Ez már persze komolyabb volt, nagyobb odafigyelést igényelt, mint egy alapképzés, de nagyon szerettem. Annak ellenére, hogy egy egész nyarat töltöttem az iskolapadban, szinte minden hétvégén, hétközben házik és a szakdolgozat írás. Na abba is belenyúltam! Az első óránkon megkaptuk, a válaszható témaköröket a dolgozathoz. Az utolsó egy kémiával kapcsolatos témakör volt, na ez jó lesz nekem, gondoltam, a gimiben úgyis szerettem a kémiát. Hajrá!!! Tudtam, ha egyszer elhatároztam magam, megcsinálom. Szünetben megkérdeztem a „kedves hang"-ot, mit szól a választásomhoz, mire hozta a formáját és azt mondta: - Kiváncsi voltam hogy ki lesz az a bátor hülye, aki ezt választja?! Hát én voltam, de ez is inspirált, meg kell csinálnom, nincs lehetetlen! Így is lett, pár könyvtári tagsággal és álmatlan éjszakával, de kész lett. Rengeteget tanultam ebből is és nem bántam meg. A záróvizsga után nem egész két héttel egy újabb lehetőség jött, egy telefonhívás. Egy bejáratott fodrász-kozmetikus iskola, új képzéssel bővítette a repertoárt, kéz- lábápoló, műköröm építő képzés indított, ők kerestek oktatót. Megyek? Naná, már úgyis unatkoztam hétvégenként. Az első órától az utolsóig nagyon vártam minden percet, együtt izgultam a tanulókkal a vizsgán, együtt sírtunk és nevettünk! Egyszóval szerettem, szeretem, és szeretni fogom! Az, hogy a tudásunkat továbbadhatjuk és segíthetünk az egy kiváltság, olyan emberi érzésekkel találkozni, mint öröm, boldogság, sikerélmény, őszinte szeretet vagy akár egy arcon legördülő könnycsepp, az kárpótolja minden fáradtságunkat, mind tanárként, mind szakemberként. Nagyon köszönöm!